Rohanó napjainkban nem is vesszük észre, hogy milyen sok csodálatos ember él közöttünk. Akkor döbbenünk rá veszteségeinkre, amikor az „átlagember” már nem él közöttünk.

Mostanában többször gondolok tanítómra, Szigeti Bélára, aki a rábacsécsényi iskolában tanított. Jó visszaemlékezni az irodalomórákra, amelyeken mozdulatlan csendben hallgattuk tanításait. Tőle tanultam az irodalom szeretetét. Szinte látom magam előtt rendezett külsejét, jóságos mosolyát, ahogy bal kézzel forgatja a naplót és ír. A háborúban megsérült, amputálták a jobb karját. amikor felnőttként meglátogattam, örömmel fogadott. Sajnos már rég elköltözött az élők sorából. Ha esténként a csillagos eget pásztázza tekintetem, kedves, jó tanítómra gondolok és a sok csillag közt az egyik fényesebben kezd ragyogni. Köszönöm, Béla bácsi!

Bulgakov így ír a csillagokról: „Elmúlik minden, szenvedés, kín, ínség és tengerek, de a csillagok megmaradnak, ha testünknek nyoma sem lesz már a földön. Nincs ember, aki ezt ne tudná. Miért vonakodnánk hát felnézni rájuk? Miért?”