Szülei, nagyszülei, ősei iránti tiszteletből mondta el versét Leczkóczki Jánosné. Meghatotta közönségét, némelyeket a könnyekig. A Baross Gábor Nyugdíjas Klub (Miskolc) tagjának nagymamája 12 gyermeknek adott életet, ők maguk kilencen voltak testvérek. Neki öt gyermeke, tizenkét unokája és már egy dédunokája is van. Négy nemzedék. Élete tapasztalatai alapján úgy látja, hogy a szeretet, a jóság, két olyan befektetés, amely mindig kifizetődik.

Ez az igazság hatja át és vonul végig Teszárovics Miklós és Janiczak Dávid megnyitó beszédében, szeptember 12-én, a XIII. Nemzedékek Találkozóján, Ózdon, a Városi Művelődési Központ (Olvasó), színháztermében.

A BAZ. Megyei és Miskolc Városi Nyugdíjasok Érdekvédelmi Szövetsége elnöke, köszöntötte a résztvevőket és a vendégeket, tolmácsolta a támogató Török Dezső, a megyei közgyűlés elnöke üdvözletét. Visszatekintve az elmúlt több mint egy évtizedre elmondta, hogy amikor szervezték, útjára indították e seregszemlét, még nem tudták, hogy hagyományt teremtenek. Új jövőt szerettek volna, melynek sikere akkor még ismeretlen, kiszámíthatatlan volt. Nem azért találták ki, hogy megváltoztassák a világot, csak bizonyítani szerették volna, hogy a szövetséghez tartozó klubok tagjai tettekben élnek, nem években. Érzelmeikben, nem pedig órákban. De hol vannak már azok az idők? A siker évről-évre bizonyosság lett. Persze ehhez sok minden kellett. Elsősorban szervezés, több száz ember „mozgatása” egy nagy kiterjedésű megyében és a jó vendéglátók fellelése, logisztika. Tárgyalások, munka-munka és munka. Nem tudni mi lett volna a rendezvénysorozat sorsa, ha nincs Pasztercsák Istvánné, Lívia, aki a kezdetektől fogva áldozattal járó, már-már önfeláldozó munkát végzett lelkes buzgalmú, odaadó, önzetlen dolgozó társaival együtt, bizonyítván a találkozók iránti hűséges szeretetét a köziránti alázatát.

Janiczak Dávidot vastaps és „Hajrá Ózd!” biztatás fogadta a padsorokból. Beszédével meggyőzően tanúsította, hogy megérdemli a bizalmat. Szerinte a tisztelet, az érzelmek mindent felülírnak, „a pénz csak papír.” Nem a „kassza csengése” jelenti a művészetet. Ez ma másodlagos jelentőségű, hiszen arról van szó, hogy világunkban a nemzedékek nem ismerik eléggé egymást. Előítéletek születnek, melyeket kötelességünk csökkenteni, még akkor is, ha végleges megszüntetésük egyelőre hiú ábrándnak látszik. A találkozó fontos a város megítélése szempontjából, amin bizony van még mit javítani. Szeretné és huszonnyolc éves korának minden erejével, lendületével azon munkálkodik, hogy Ózd a vas-acél gyáripar és a szénbányák központja letűnt időszaka után, mindinkább kellemesen élhető település legyen, amihez elengedhetetlen a kultúra, a művészetek közkinccsé tétele. Elismeréssel szólt az Ózdi Nyugdíjas Klub működéséről, mely folyamatosan sokat tesz lakhelye megszerettetéséért, és több mint másfél évtizeddel megalakulása után egyre jobban együtt él az önkormányzat elképzeléseivel, segít azok megvalósításában, részt vállal az ózdi ipari örökségvédelemben.

Az egész napos „műsorfolyamot” (összesen 35 műsorszám, 300 résztvevő-előadó) a helyi együttesek félórás műsora vezette fel. Volt minden: zene, ének, vers, tánc; és mindenki: az óvodásoktól, a 90 éves Toldi Mihálynéig, illetve a 94 éves Nagy Istvánnéig. Nagy sikert, különös figyelmet, megbecsülést keltett az „Ózdi Szívek” énekkara. Előadásmódjukkal, mondanivalójukkal, saját szerzeményű szövegeikkel, hitet tettek városukhoz való ragaszkodásukról, minden érvet felsorolva, amiért soha nem lennének hozzá hűtlenek. Szeretnék, ha a következő generációk is itt élnék le életüket, sajátjuknak tekintenék. Az együttest nem csak képességei, teljesítménye, hanem elsősorban az elmondottak miatt kell megbecsülni, más előadókhoz képest is tekintélyesnek elfogadni. Az ennyire elhivatott lokálpatrióták új színt vittek a találkozók minőségébe.

Az igényesen „összejött” és összeállított program szerint alakult a szórakoztatás, mely a szabadidő kellemes eltöltésén túl maradéktalanul megfelelt az elnevezésében megfogalmazott célnak, és a megnyitókban elhangzott gondolatoknak. Felvonultak a helyieken kívül, Csobád, Miskolc, Hejőkürt, Nagycsécs, Rásonysápberencs, Sajószentpéter amatőrjei, nem egyszer egészen művészi produkcióikkal. Olyan műsorszámokkal, amiket szüleiktől kaptak „megőrzésre”, gyerekeiktől ajándékba, vagy éppenséggel amiket maguk „böngésztek” ki valahonnan. A közönség sóhajtozott, meghatódott, mulatott, de mindenekelőtt magára, családjára, a generációkra ismert. Mindehhez hozzájárult, hogy az előadók egy része békés nyugalommal, mások szertelen hevességgel adtak nyomatékot mondandójuknak. Az érzelmek kinyilvánításának repertoárja kimeríthetetlen. Nem is hinné az ember, hogy ki-ki mire képes, ha egy-egy napra kilép megszokott konformzónájából. A haszon – a beszélgetésekben lehangzottak alapján – egyértelmű. Minél tudatosabban társadalmi életet él az ember a klubközösségekben, annál gazdagabb lesz egyéni élete is. A következő nemzedékek, gyerekek, unokák még jobban érezik, tapasztalják, hogy milyen „magból nőttek ki”. Látják arra is a példát, hogy „az élet sokkal rövidebb annál, hogy unatkozhassunk.”

Következett Szikszó, Kurityán, Aszaló, Rudabánya, Fügöd, a Szépkorúak Barátság Klubja, Turi Jánosné a Főnix tánccsoporttal, Sajóivánka, Ónod és a miskolci Avas Tánckara és énekesei, az Életért a Rák Ellen Egyesület, a cukorbetegek-, mozgássérültek-, a magányosok, és a sok egyszerűen aktív „szép korú”, talán jobb kifejezés, hogy Őszi Rózsák, „arany őszek”. És a táncok?! Hogy nehéz ebben a korban mozogni? Nem ezt láttuk. Volt, aki futva indult délidőben az étterem felé. De a viccet félretéve azt tapasztaltuk, hogy a közös lehetőségek inspirálják a másikat arra, hogy mind jobban megakarjon felelni, és ha már egyszer belejött ebbe a „sportba” nem is akarja abbahagyni. Örvendetesen egyre több az ilyen műsorszám. Nem csak szeretett dolog, de szenvedély is. A közönség pedig minden táncban képes felfedezni a jellegzetességet, de a szívet is, ami a forma alól kitűnik. Ez alkalommal is lepergett összesen legalább egy óra, mely száz és száz év tánctörténelmét sűríti.

Ami a verseket illeti? A valódi szépség belülről fakad. Más az arc, a szem, a testbeszéd az olyan művek előadása közben, amit szeretünk. Az előadók igénylik, hogy hallgatóiknak szavaikkal megjelenítsék, amit éreznek, akarnak, vagy gondolnak. A versekben tör felszínre ki-ki egyénisége. Sokan és sokáig féltek a „deszkákra” lépni, de egyre többen rájöttek arra, hogy az önbizalom a siker első titka. Rendelkeznek vele. Ambícióik beteljesednek a tapsot hallva. Kosztolányi, József Attila, Sipos Domokos, Petőfi, Radnóti, Romhányi. Széles és színes a választék a mélyebb gondolatoktól, a hazafiságtól, a nevettetésig. Érdekes, hogy Romhányi még mindig megihleti a szülőket, nagyszülőket. Élete és művei nem fél sikerek, pedig annak idején egyes kritikusai azt állították, hogy egyenlők az igénytelenséggel, felsüléssel. Nem így néz ki. Lehet, hogy – nagyjainkhoz hasonlóan – örökké élni fog? Óvodásoktól, nagyszülőkig állítják: igen!

Dalokról, nótákról. Ez az a műfaj, aminek leginkább megvan az „akusztikája” a nézőtéren. Magukban, vagy hangosan mindenki együtt él vele, énekel, de legalább is dúdol. Szükség van az érzelmekre halkan, kimérten, vagy harsogva, mert gyengédség, szeretet sokszor gúny, kritika nélkül az élet csupán lélektelen gépezet lenne. Andersen mondta, hogy „kukorékolni mégis csak nemesebb dolog, mint unni az életet és letörni.” Van benne valami. A kultúra nem csak abból áll, hogy megismerjük, mi a tökéletesség és igyekezzünk azt érvényre juttatni, de az hozzátartozik, hogy – ha pőrén is – olyannak ábrázoljuk az életet amilyen. Szeretnénk, ha olyan lenne, amilyennek lennie kellene, főleg, ha olyan, ahogy álmainkban megjelenik. A műsorban mindenre volt példa. Az egyszerű lélek dallamaitól, a profi költéseken keresztül a még mindig annyira szeretett ABBA –ig, operett részletekig. Az „Ózdi Szívek” énekelték, hogy „Megemelem a kalapomat, ha megmutatod az igazi arcodat.” Ez történt. Bemutató az életből, a vágyakból, a jó értelemben vett indulatokból. Azzal a spiritusszal, amit minden szereplőbe bele töltött a Jóisten, vagy „csak” tulajdon becsvágya, lelkessége és kis közössége közös törekvése. Ez utóbbi, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, derült ki a rendezvény után mondottakból. Nem volt itt nagyravágyás, „nem csengett a kassza”, nem bizonyos előnyök mozgatták azt a sok száz fős tömeget, csak az – közösen elénekelve a végén – hogy „szeressük egymást gyerekek!” Ennél több nem lehetett. Viszont látásra jövőre Sátoraljaújhelyen!