Az ötvenedik születésnapomra egy párizsi utat reméltem. A szerelmemmel, a gyerekeimmel. No meg azt, hogy egyszer majd azt taníthatom, amit életemben annyira szerettem. A rádiózást, az újságírást. Ehelyett elveszítettem a munkámat, a páromat, öt hónap alatt a szüleimet, a családból még vagy öt, nagyon szeretett embert. Nem bűnöztem, nem bántottam meg senkit, „csak” megbetegedtem. Ez a betegség, a mellrák – szinte bizonyos vagyok benne – hogy a veszteséget, a gyászt, vagy egyszerűen súlyos traumát átélő 40-es-50-es nőket éri utol. Okosabban kellett volna élnem? Igen, talán. Recept nincs, megszállottan hiszek a Földtől-Égig érő szeretetben, szerelemben, a férfi-nő kapcsolatban. Társ nélkül pedig sok minden reménytelen. Akkor..?

Rákos vagyok. Meggyógyulok? 

Hetek, hónapok óta éreztem, hogy valami baj van. Rossz érzésekkel, szorongva keltem, de ráfogtam a munkanélküliség „nyomára”, elbaltázott magánéleti problémáimra, a munkahelyi gondokra. Egyre csak fogytam, apadtam, csoffadoztam, szinte már a saját árnyékomként éltem. Nyár meg a szabadság lévén úgy döntöttem: a végére járok, mert itt valami nagyon nem stimmel. Régi jó ismerősként hívtam fel dr. Horváth Viktor sebészt, nézze már meg a mellemet. A benne lévő csomót tavaly elmeszesedett zsírszövetként diagnosztizálták a mammográfián, de azért valami mégiscsak gyanús: jobb, ha megvizslant. Gyorsan kaptam időpontot, s mivel volt egy ismerős is, aki elkísért a vizsgálatra, oszlott némiképp az aggodalmam. Nagy baj csak nem lehet, ha tavaly negatív volt a lelet.

Szinte kisebb tömegnyi ember várakozott a rendelésre, ami azért elgondolkodtatott. Úristen, ennyien ugyanazért várunk..? Ebből hányan tudhatják, hogy betegek? Hányan várnak valamilyen kontrollra, egyébre, s hányan jöhettek az enyémhez hasonló bizonytalansággal..? Miközben a beutalóm után matatok, átfut rajtam, milyen jó lenne, ha itt lenne velem Ő. Akiben annyira bíztam, s akinek a hiánya jó ideje annyira fáj. Elhessegetem a gondolatot, annál is inkább, mert gyorsan két ismerőst is megpillantok. „Hát te..?” És te…? Gyorsan kiderül, ugyanarra várunk, magyarul egy diagnózisra, egy igenre vagy egy nemre. A rák pedig ebből a szempontból senkire és semmire nincs tekintettel.

A rendelőben nem sok időt töltök. A doki vizsgál, aztán kérdez, megint kérdez és újra vizsgál. „Előbb kellett volna jönni.”A tutiért azonnal szólít még egy kollégáját. Nagyüzem van, de itt mindenki: orvos és nővér percre pontosan teszi a dolgát. A másik megerősíti a gyanút: azonnali mintavételre és újbóli, részletes mammográfiára küldenek. Sietnem kell, mert 2-ig szól a papír. Háromnegyed kettőkor szinte futva teszem meg a távot a folyosón. A fene gondolná, hogy ilyen gyorsan felgyorsulnak az események egy vizsgálat, egy tapintás kapcsán..! Ez a doki rosszat sejt.

Évek óta eljárok mammográfiára. Szegény jó anyám szerint tök fölösleges, mert ha valaki rákos, akkor annak nagyjából annyi, így aztán soha nem járt el szűrésre, pedig valamikor a kórház laboratóriumában dolgozott. Egyszerűen hülyeségnek tartotta. Szóval, én viszont hiába jártam el, hiába szűrtek, mégiscsak van valami.

Derékig vetkőzöm, aztán vagy tízféle pozitúrában ide-oda nyomkodják a mellemet. Szegény cickóm mit élhet át! Laposra nyomizzák, szinte a fájdalomig csak azért, hogy tökéletes legyen a felvétel. Melegem van, támaszkodom, aztán az jut eszembe, mennyivel jobb lenne, ha – mint oly sokszor – valamilyen interjú és nem az „akasztják a hóhért” apropóján filmeznének. Felejteném az egészet, de már nem lehet. Gondolok valami jóra: szexre, csokira, egy nagy adag fagyikehelyre, bármire, ami nem ez a

Ugyanakkor még reménykedem: kiszűrik, hogy semmi bajom. A munkahelyemen elfáradtam, telítődtem, úgyis szeretnék onnan a fenébe eljönni… Nincs baj, nem lehet baj, otthon várnak, este megyek adást vezetni az Esti Pluszt, - imádom. Ott nem lehet rossz kedvűnek lenni, nem lehet, hogy hallják a hangomon…

A mammográfia után mindjárt mintavételre is elküldenek. Hónaljból, mert hogy ott is van kórósnak tűnő duzzanat. Nagy tű Kocsis doktor kezében, nagy félelem összességében, bennem. Az a fagyikehely tényleg jár. Nekem, aki mindezt kibírja. Aztán csak jó lesz az eredmény, nincs nekem bajom, csak fogyok, fáradok, annak meg ezer oka lehet. Az óriástű szúr, de nem különösebben fáj, leszívnak onnan valamit.

Hajajj, milyen érdekes az emberi test, mi? Mindenféle szövetekkel, nedvekkel. Egy ilyen kis beavatkozással mi mindent lehet megtudni… Igen vagy nem? Rákos vagy nemrákos? Istenem, most kezdek el igazán félni. Négy óra múlt, az adásra még nem készültem, hogy megyek be így, szétcsúszva..? Hogyan konfolok? Vidáman kéne, hah! Még jó, hogy nem hívtam ma be senkit adásba az első órában. Szétbőgött szemmel nehéz lenne mit mondani: bocs, most tudtam meg, hogy rákos vagyok…….Hülyeség. Lehet, nem is… Még holnapig bármi lehet. De mit mondok a gyerekeknek? Holnapra kiderül, anyátok beteg, vagy nem?

Csak arra eszmélek, hogy folynak a könnyeim az utcán. Jó lenne ha itt lenne mellettem valaki és ne egyedül ülnék be az autóba.

Olyan sok rossz ért mostanában, hogy a mintavétel eredményén nem csodálkozom, sokkal inkább lehangol, hogy a hónaljban több a rossz sejt, mint az ép. Hogy ez mit jelent? – ismétli a telefonba Kocsis főorvos. Azt, hogy baj van és nem kis baj. A tudat megrettent, elbizonytalanodom. „Mi a franc lesz velünk?

Hogyan élünk tovább?

Mi lesz, ha meghalok?”

Először fut át az agyamon, hogy még ez is megtörténhet és felsejlik néhány kép az elveszített, szeretett ismerősökről: angyallá lett gyermekgyógyászunkról, dr. Magyar Máriáról, Derzsi Zsuzsi barátnőmről, Podráczki Zsuzsáról, a Cserjés Laci barátnőjéről és még nagyon sokakról, akik korábban lettek betegek.

Sok minden átvillan az agyamon, a dokit kérdezem a hogyan továbbról. Udvarias, kedves, kimért, de azt is tudom, nagyon sok a beteg. Eszembe jut, hányan várakoztunk a folyosón, - vagy a vizsgálatra, mintavételre, vagy éppen kontrollra. Életemben talán most érzem igazán, hogy mennyivel jobb lenne, ha „csak úgy” jönnék. Interjúra, kísérőként, vagy tudomisén, miért.

De nem így van. A legfontosabb, az egészség forog kockán, vagyis beteg vagyok. Hogy kicsit vagy nagyon, az majd kiderül, s innentől kezdve az időnek egyre nagyobb jelentősége lesz.

Azért vannak a jó barátok…

Fájnak a lábaim. Nem képzelgek, tényleg húznak lefelé. Vagy mégis beképzelem, hogy ezt is a betegség okozza? Ki tudja. Nem foglalkoztam én azelőtt se a lábammal, se mással. A munkával, a gyerekeimmel, a szerelmemmel, meg hogy hogyan osztom be az időmet. A lábam, önmagam huszadrendű volt. Nem tudom eldönteni, most a tudat, a bizonytalanság, vagy mi a franc okoz bármilyen dilemmát. Egy biztos: jó, hogy van még aki megkérdi: mi van veled? És ezek a családtagok meg a barátok. Az igaziak. Merthogy az életemnek akadt olyan szakasza, amikor eltűntek, s az nagyon rossz volt. Most megdöbbentő, hogy talán ráérzésből, egy telefon- vagy e-mail váltásból tudják: szarban a Juci, valahol segíteni kéne.

Ilyen barátom a Margit. Mit barátom, pótanyám. Tavaly, amikor kihúzták alólam (lunk, mert kétszázunkat küldtek el a Rádiótól), szóval akkor nagyon beteg voltam. Depressziós. Nem ettem, nem aludtam, szinte semminek éreztem magam. Sürgettem volna a napokat, de tulajdonképpen nem volt mire. Hiszen nem kellettem sehol. S ez a nemkelleksehol érzet, - na ezt nem kívánom senkinek. Az Ember – ahelyett hogy segített volna - kiakasztott azzal, hogy erről is XY tehet, meg hogy igen, ez bárkivel, bármikor megtörténhet. Nem tudta, talán nem is akarta elképzelni a helyzetemet.

És valahol itt hozta tudomásomra, hogy a megértés, az empátia eddig tart. A problémákat, a problémás nőket pedig (tisztelet a Kivételnek) többnyire kikerülik a pasik.

Maradjunk inkább a barátoknál, mert szerencsére azokból még akad. Margit, az agykontrollos, aki – ha kellett – naponta lelket öntött belém. Aztán Szuchy Erzsi, aki minden türelmével és szeretetével, együttérzésével nem kérdezett, hanem konkrét segítséget nyújtott. Pénzt, kedvességet, lekvárt, mindent, ami csak tőle tellett. Vele ma is úgy tudok beszélgetni, mint akinek nem kell magyarázkodni, s ugyanott folytatjuk akár, ahol egy hete abbahagytuk. A nevelési tanácsadó nyugalmazott szakértője igazi lélekember, - tudom, ha éjjel felébreszteném valamivel, akkor sem haragudna rám. A húgom, Zsuzsa. Ha kellett csörtetett Győrságról, ha kellett sütött, besegített a rezsibe, felrázott, mint egy igazi nagyTestvért.

Móni, akivel együtt sírtunk az éttermes hajón. Gerti, kisalföldes kolléganőm, aki azonnal hívott, amikor sejtette: nagy a gáz. Pongi, akivel sokszor csak mailt váltottunk, mégis mindig megérezte a passzomat...Irénke a klubból, aki az első vizitre elkísért és tartotta bennem a lelket.

Vigyázat: sugárzok ezerrel!

Telefonon értesítettek az időpontról. Mivel sürgősséggel maga a győri osztály, pontosabban a főorvos kérte a vizsgálatot, ezért tényleg napokon belül kaptam időpontot. Elrohantam a beutalóért (amiről ugye, kiderült, nem is kell, mert az érvényes a telefonon keresztül), aztán kértem útiköltség papírt, s ugyan nagyon nem akartam egyedül menni, de mégiscsak az lett belőle. Megszerveztem, ki hozza el a gyereket, (Keresztanyu nyert, talált, süllyedt) aztán bementem a rádiós értekezletre, 1-kor pedig elindultam. Nagy örömömre Pepe adott egy GPS-t, merthogy a fővárosban valahogy nem megy a közlekedés. A Hunyady utcában található egyébként az ország egyik legmodernebb PET CT-je, - diagnosztikai berendezése.

A táskámban találtam két kis cetlit. Az egyiket csak úgy külön „Nem lesz semmi baj, anyu” felirattal Gergőtől. A másikat a jegyzettömbömben: teknősökkel ábrázolva: ’Gyógyulj meg! Írd a naplót!” és egy virágminta is díszíti az oldalt. ..

Hát igen! Milyen jó, hogy vannak gyerekeim! Milyen nagyon egyedül lennék nélkülük! Hisz Ő, akiben 18 évig hittem, és aki elhitette velem, hogy ez az állapot milyen jó, mennyire boldogok vagyunk, - no az első adandó alkalommal ő hagyott cserben.

Visszatérve, - az intézmény tényleg uniós színvonalú, kedvesek, barátságosak. Az olimpián zseniálisan játszó kézisek meccsét még az autóban hallottam, a folytatást pedig már az osztályon néztem. Ám a mérkőzést megszakították olyan filmbejátszással, amelyben legnagyobb megdöbbenésemre azt hallgathattam, hogy évente hányan betegednek meg és mennyien halnak meg rákban. A számokat eddig is tudtam, írtam is róla, de hát mi a fenének ijesztgetik az embert…? Elsőre meghökkentem, aztán szívem szerint elcsaptam volna a tv-t távirányítóval, de hát ezt egy idegen helyen…! Le kellett vetkőznöm, csatokat, láncot ki, órát le, kaptam egy kék kórházi klepetust. Vércukrot néztek: 4,8, tök jó, - azután kontrasztanyagot kaptam vénásan, majd másfél liternyi löttyöt ittam meg, - apránként. Nem volt túl de azért elviseltem.

Közben ezerrel figyeltem az olimpiát.

Legalább egy órányi várakozást követően szólítottak. Le kellett vetkőzni, fülbevalókat, csatokat kivenni, ráfeküdni a tepsi aljára. Mit mondjak, féltem. Betolnak ebbe a tepsis-húsos akármibe, átvilágítanak valamilyen anyaggal, mit tudom én, mi lesz..?

Ráadásul „nagy levegő, nem lélegzik!” felszólítás, azután vehetem, piheghetek, mint egy kismadár. Jó, na! Játsszuk azt: kismadár vagyok, repdesnék, de nem lehet. Itt ez a cső, bezártak. A kismadár most nyugszik, marad, elalszik. 3-3-3, 2-2-2, 1-1-1 – menjünk le, alfába. Úgy, ahogy a Domján Laci tanította. Menjünk le, maradjunk ott, képzeljük el a kedvenc helyünket. Kedvenc-kedvenc, melyik legyen az? Lipót? Dunasziget? Ott, ahol kanyarodik a folyó és ezer csillám tündököl fölötte? Jó, legyen az! Lekuporodom gondolatban a partra, nézem a gyerekeimet, ahogy kiabálnak utánam: „gyere, anyuuuu….!” Jó megyek, menjünk hajókázni. Megyünk ezerrel, nyaldossák a hajónkat a hullámok, vízbe teszem a kezem, érzem a hűvöst. Mit érzem! Fázom, vacogok. Berreg a csónak, szeljük a vizet. Kikötünk Fricinél, meg a Füles nevű hajójánál. „Frici, rossz az ablaktörlőm, ugye megnézed?” – „Naná, kincsem!” – válaszol és ebben benne van, hogy ő aztán, alias Perjési Frigyes mester soha nem hagyna cserben. Úgy, ahogy bejött hozzám adásba, ahogy segített másban is, úgy tudom, most sem hagy egyedül. Frici már csak ilyen.

Megyünk előre, azután visszafelé pörög a motor és a levegőben érzem a vízszagot. Nyelek egy hatalmasat, - bár itt nem lehetne. De mégis, olyan jó! Megyünk ezerrel a túlpartra, s mire megáll a hajó, dörrent a nővér: „kedves, készen vagyunk!”

Nem tudom, mit kedvesezik életemben most láttam először, de hát jó. Ha itt ez a szokás, legyen. Nem bántanak vele, én is eltűröm. Hat plusz másfél órányi nemevés után végre kis terülj asztalkám: pótolandó a kalóriákat, egy kis Jó Reggelt keksz, meg banán, plusz egy alma. „Az egészség hatalma” gondolnám, de inkább itt kussolok. A francba, hogy fél az ember! Mit fél, retteg, még ha nem is vallja be. Innentől kezdve mintha megbomlott volna valami. Valami, ami kereknek, egésznek tűnt.

A lényeget úgy hívják: EGÉSZSÉG.

Életemben most gondolkodom el először azon: vajon érdemes volt szinte minden hétvégén dolgozni? Csak azért, hogy kifizessem a lakást, a rezsit, a kocsit…? Mit kaptam cserébe? Igen, a jól elvégzett munka örömét, a gyerekeim mosolyát, az érzést, hogy amit nagyon szeretnék, azt megvehetem nekik is, magamnak is. Igen, talán ez ami megnyugtató volt. Meg várni az estét, várni az Embert, aki csak megjön, kedves lesz, eszik is talán valamit, meg tévét néz. Talán kíváncsi rám, ránk. Együtt leszünk. Szeretkezünk is, mert az jó. Nagyon jó…

Összedőlni látszik minden, minden amiért eddig dolgoztam. Akkor?

Azért sem adom fel. Esztinek tacskót ígértem, ha meggyógyulok, hát be kell tartanom a szavamat.

Nehéz minden reggel, és minden este. A betegség jelez. Fáradsággal, végtagfájdalommal és főként: a tudattal, hogy hoppá: gáz van, babám, rákos vagy, ki tudja, meddig élsz. Állítom a rákbetegek nem is a daganatukba halnak bele, sokkal inkább a tudatba csavarodnak, hogy ők bizony lehet, nagyon hamar meghalnak. Hamarabb, mint gondolnák, mire feleszmélnek. Évente 32 ezren sajnos így járnak, kétszer ennyi az új beteg……..Iszonyat, nem?

Egy év telt el a diagnózis óta, a 13. kezelésen túl vagyok. Nagyjából a harmadát bírom annak, mint előtte. Lassabban megy minden, és sokszor úgy érzem, mint akit kifordítottak, de legalábbis amolyan „fregoli-életem” lett. Nőként lehet, megsemmisültem. Mert erről azért leginkább nem szólnak, hogy hoppá, a mesterségesen előrehozott klímax amúgy mi mindent csinál az alvázon… Arról nem is szólva, hogy megváltozott a bőröm, a hajam, minden, mintha vagy 10-20 évet zutty! öregedtem volna…Ezt nem mondták az orvosok. Nem is lehet elfogadni, de azért a túlélés sok mindent átír. Fogalmam sincs a hogyantovábbról, hogy meggyógyulok, vagy sem, talán a fejben a szívben, a lélekben dől el, de a Jóisten úgyis tudja, van-e még terve velem..?

Nem akartam, sokáig nem is tudtam írni. A betegségem alatt a kislányom biztatott az írásra. „Ha írsz, ha rádiózol, meggyógyulsz, anya” – mondogatta. Ahogy megszállottan hiszek az ölelés, az ima erejében, úgy megszállottak bízom a leírt, vagy a kimondott szó erejében is.

A betegek fele meghal, nincs mit szépíteni.

Remélem, maradt még időm, legalább arra, hogy sokan elolvassák és a könyvből erőt merítve, meggyógyulnak, de legalábbis hisznek a saját utukban, oly nagyon remélt gyógyulásukban, - ahogyan én is…

(Részlet a szerző Remény a rákból című kötetéből.)

- A kötetet az Ünnepi Könyvhét és a Győri Könyvszalon mellett - író-olvasó találkozó keretében - több nyugdíjas klubban is bemutatták.

„Segítőben a bizalom – Szent Peregrin, a rákbetegek védőszentje” – olvasható a horvátzsidányi zarándokhely sorban huszonnyolcadikként állított szobrának talapzatán, amelynek felállítását évekkel ezelőtt az „Esély a gyógyulásra” Rákbetegek Győri Egyesületének tagjai szorgalmazták.